– Azt hiszem, lefekszem – mondod.

Alejandro egy másodperccel a kelleténél tovább bámul az arcodba. Aztán újra elmosolyodik. – Jó kislány.

A mondattól majdnem eláll a lélegzeted.

Huszonhárom éves vagy, nem tíz, mégis az elmúlt néhány hónapban úgy beszél veled, mintha a gyász elpuhított volna. Kérdezés nélkül hoz neked ételt. Megtartja a kulcsaidat. Előbb veszi fel a telefont, mint te. Olyanokat mond, hogy: – Nem érzed magad alkalmasnak a papírmunkára, – Majd én intézem az ügyvédet, – és – Bízz bennem, hugi, tudom, mi a legjobb. – Minden egyes cselekedet önmagában is az aggodalom álarcát viselheti. Együttesen pedig egyfajta ketrecet alkotnak.

Felviszed a csészét az emeletre.

A folyosó nyikorog a lábad alatt. Az eső halkan kopog a folyosó végén lévő magas ablakokon, ahol a régi ólomüveg ablakok torz színeket vetnek a padlóra, még éjszaka is, amikor a villámok messze a dombok felett cikáznak. Édesanyád levendulazacskóinak halvány illata még mindig ott lebeg a hálószobádban, bár az illat a halála óta elhalványult, a szélei foszladoznak, mint minden biztonsági eszköz ebben a házban.

Belépve becsukod az ajtót, de nem zárod be.

Alejandro utálja a zárt ajtókat.

Ezt a temetés után két héttel a nehezebbik úton tanultad meg, amikor hajnalban felébresztett, elfojtott dühtől sápadtan, és megkérdezte, miért zártad be a saját testvéredet mindezek után. Halkan mondta. Olyan halkan, hogy a félelem biztosan utána kiáltott.

Így most érintetlenül hagyod a zárat.

Óvatosan körbejársz a szobában, lüktet a füled. Először a mosogatóhoz, ahol lassan egy repedt kék porcelántálba öntöd a teát, a hangot elfojtja az alján lévő összehajtott törölköző. Aztán az ágyba, ahol felborzolod a lepedőt, és az üres bögrét az éjjeliszekrényre teszed. Aztán lekapcsolod az egyik lámpát, a másikat pedig félhomályosan hagyod, ahogy általában szoktad, amikor a kábítószer okozta nehézség vesz hatalmába.

Teljesen felöltözve lefekszel egy takaró alá.

És vársz.

Eleinte a várakozás teátrálisnak, szinte abszurdnak tűnik. A tested a jól ismert süllyedő érzésre számít, a sűrű bársonyos ködre, ami általában tizenöt perccel tea után jelenik meg, és a világot kátrányná változtatja. De ma este az elméd éles marad. A szobában minden tárgy jelentéssel bír. A sarokban lévő szekrény. A keskeny íróasztal az ablak mellett. Édesanyád portréja a kis könyvespolc felett, amelyet harmincéves korában festettek, és még mindig úgy nézett ki, mintha a remény még nem kezdte volna el vérbe kerülni.

Azokra a reggelekre gondolsz, amikor hiányzó darabokkal ébredtél.

A megmagyarázhatatlan fájdalom a csuklóidban, mintha túl szorosan szorították volna őket. A sár a papucsokon, amelyekre nem emlékeztél, hogy odakint viseltél volna. Az a pillanat, amikor egy sötét porfoltot találtál a hálóinged szegélyénél, és Alejandro azt mondta, hogy valószínűleg megint alvajársz. Megint, pedig soha életedben nem alvajártál. Az a pillanat, amikor mindig pontosan tudta, mennyire fáradt vagy, mielőtt bármit is mondtál volna.

A folyosón álló régi óra kilencet kezd ütni.