Nem volt szeretet a hangjában.

Csak megkönnyebbülés.

A vacsora sokáig húzódott.

Aztán belépett a konyhába, és otthagyta a telefont.

Rezgett.

Egy név jelent meg: Karen.

A konyhából hallottam a hangját:

„Viszi.”

„Ne aggódj.”

„Lefekszik vele. Holnap allergiás reakciónak fog tűnni.”

„A biztosítási kötvény elkészült.”

Minden megdermedt bennem.

Már nem csak gyanú volt.

Ez volt az igazság.

3. RÉSZ
Amikor visszatért, már talpon voltam.

„Mi a baj?” – kérdezte.

Nem aggódom.

Bosszúsan.

„Semmi” – mondtam nyugodtan. „Csak arra voltam kíváncsi, hogy mennyi ideje gyakoroltok.”

Mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó.

A rendőrök közbeléptek.

Elsápadt az arca.

A bocsánatkérés gyorsan jött: félreértések, helytelen kontextus, tagadás.

De a bizonyítékok hangosabban beszéltek.

A szabályzat.

A számlák.

A felvétel.

Letartóztatták a nappalinkban.

Karen még aznap letartóztatásra került.

Nem hiba volt.

Ez egy terv volt.

Napokkal később mindent egyszerre éreztem: dühöt, kimerültséget, hitetlenkedést.

Magamat hibáztattam, hogy nem vettem észre hamarabb.

De Nora mondott nekem valamit, amit soha nem fogok elfelejteni:

“Nem az volt a probléma, hogy megbíztál benne. A probléma az volt, hogy nem voltak korlátai.”