A tél romlása.

Másnap reggel ragyogó fehérben tárult fel előttem a világ. Kimentem egy termosszal az állványán és egy seprűvel az ölemben, készen arra, hogy gondoskodjak az örökzöld cserjéimről. Befordultam a sarkon a juharfáim felé, és hirtelen megálltam.

Valaki egy egész konyhai szemetest ürített ki két lépéssel alattam. Nem csak szemét volt, hanem egy igazi szemétrobbanás. Ázott kávébabok, papírtörlők, csirkecsontok és egy sötét, piszkos anyag, amit nem akartam túl közelről megvizsgálni, hevert szétszórva az érintetlen hóban, és a fák fehér ágaira tapadt. A rothadás és a savanyú sör szaga csapott meg, átható és visszataszító a ropogós téli levegőben.

Követtem a nyomokat. A nyomok a szomszéd kertkapujától a fáimhoz és vissza vezettek. Tökéletesen tiszta volt. A türelmem azonnal elfogyott.

Mosolyogtam az ajtóra,
egyenesen hozzámentem, és addig kopogtam, amíg ki nem nyitotta. Ott állt, egy rövid pulóverben, hunyorogva, mintha egy kis bosszúság lennék, amit elfelejtett levenni.

– Hé – mondtam nyugodt hangon, pedig a szívem kalapált. – Beszélnünk kell veled a szemétről. Tele van szeméttel a kertem, a fák alatt is.

Nem kért bocsánatot. Még csak nem is tettette, hogy kér. Csak a szemét forgatta, és az ajtófélfának támaszkodott. – Kint van. Nyugodj meg. Csak szemét. Szedd össze.

– Átléptél rajtuk – válaszoltam. – Látom a lábnyomaidat.

Felülről lefelé méregetett, tekintete kegyetlen, éles mosollyal elidőzve a kerekesszékemen. – Nos, nagyapa, te minden nap kint vagy. Áss, fetrengsz a földben. Úgy viselkedsz, mintha ez a kis kert egy teljes munkaidős állás lenne. Unatkozol. Vidd az én szemetemet is a tieddel. Ez egy win-win helyzet.

Kitört belőlem a nevetés. Az arroganciája annyira kézzelfogható volt, hogy szinte éreztem. – Nem kellett volna félbeszakítanom – mondtam barátságos mosollyal –, a beszélgetésnek vége.

– Tudtam, hogy végül sikerülni fog – mondja.