Amennyire tudtam, látogattam, de a munka és a távolság megnehezítette. Az élet ment tovább, akkor is, amikor az anyukám lassan eltűnt a saját emlékei közül. Minden látogatás nehezebb lett. Amikor felálltam, hogy indulok, sírni kezdett. Az ujjaival a kabátomba kapaszkodott, a hangja remegett egy olyan pániktól, amit ő maga sem értett.

Mindig azt mondtam, legközelebb hamarabb jövök.

Aztán mégsem így lett.

Egy reggel, még napkelte előtt csörgött a telefonom.

Az ápoló hangja nyugodt volt, túlságosan begyakorolt. Azt mondta, anyukám éjszaka meghalt. Békésen, állítólag. Mintha ez a szó bármit is könnyebbé tehetne.

Nem emlékszem az útra. Arra sem, hogyan mentem be az idősek otthonába. Csak arra, hogy felkészültem a papírokra, a feszengő részvétnyilvánításokra, és arra az üres szobára, ahol már nem lesz ott.

Ehhez képest egy fiatal gondozót láttam anyukám ágya mellett.

Ott ült, és fogta a kezét. A feje kicsit lehajtva, a szeme vörös és duzzadt, a vállai fáradtan előreesve. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel ébren volt. Egy pillanatig megálltam az ajtóban, mert nem akartam megzavarni valamit, ami túl személyes.

Amikor észrevett, azonnal felállt, és halkan bocsánatot kért, mintha ő lenne a hibás.

„Bent maradtam a műszakom után is” mondta csendesen. „Nem akartam, hogy egyedül legyen.”

Meggyengült a térdem. Le kellett ülnöm.