Így hát megtartották a megszokott rutinjukat. Leszűrték a tejet. Bevittek négy tojást a konyhába. Eleanor ölnyi fát vitt át a zárt folyosón, és meggyújtotta a tüzet. Süteményt sütött a lisztből, amit gondosan félretett egy nehéz évszakra. Lucy hangosan olvasott egy ábécéből, amíg a szavak össze nem olvadtak a vihar ritmusával. Estére a hőmérséklet odabent majdnem elérte a hetven fokot. Kint a völgy akár meg is szűnhetett volna létezni.

De persze nem így történt. Szenvedett.

Caleb Turner házában a vihar a hétköznapi távolságokat csapdává változtatta. A farakása egy különálló fészer mögött volt, körülbelül negyven méterre a faháztól. Júliusban ez az elrendezés ésszerűnek, szinte elegánsnak tűnt. Októberre a halál által húzott határvonallá vált.

Felesége, Martha, szerda délelőttöt azzal töltötte, hogy havat lapátolt az ajtó elől, amíg a hófúvások el nem nyelték a csizmáját. Délutánra a szél annyira fújt, hogy már nem látta a kerítést. Caleb csak egyszer ment el a fafészerhez, egy kötéllel a faház fogantyújához kötözve. Jéggel teli szakállal és a fáradtságtól sápadt arccal tért vissza.

„Mennyit?” – kérdezte Marta.

„Elég holnap reggelig” – mondta, és a hasított fát a tűzhely mellé tette.

De reggelig nem volt elég, mert kénytelen volt kevesebbet cipelni, mint amennyire szükség volt, és mert a félelem arra készteti az embereket, hogy az elején túl gyorsan, a végén pedig túl lassan táplálják a tüzet. Legfiatalabb fiuk, Daniel, sötétedés után köhögni kezdett. Az ablakok bedörzsölték a jéget. Hajnalban Caleb újra próbálkozott, ezúttal az egyik idősebb fia állt az ajtóban, aki feszesen tartotta a kötelet. A vállába ütközve találta meg a fészert, felpakolta, amit tudott, és megfordult, hogy visszaforduljon. Félúton a szél megfordult, és egy vad, zavaró pillanatra elvesztette a kötelet. Szinte csodával határos módon találta meg. Amikor belépett az ajtón, Marta nem szidta meg, pedig kedve támadt hozzá. Egyszerűen megfogta a kezét, és simogatta, miközben Caleb esküdözött, hogy jól van.

Csütörtök estére rájött, hogy nincs jól, és hogy a völgy sincs jó állapotban.

A hóvihar felerősödött. A hó úgy söpört végig a prérin, mint egy óriási ágyú lövései. A kerítések eltűntek. A szekerek eltűntek a saját udvaraikban. A csirkék megfagytak a rosszul lezárt ólakban lévő fészkeken. Azok a férfiak, akik büszkék voltak a felkészültségükre, elfogyasztották a tűzifát, amelyről azt hitték, hogy két hétig elég lesz. A külön pincékben élelmiszert raktározó családok ugyanazzal a könyörtelen aritmetikával szembesültek: ha nem volt meg a készleted, akkor egyáltalán nem volt.

Bozemanben Ruth Calhoun egy panziót vezetett, amely tele volt ragadt utazókkal, és egy régi komódot fűrészelt szét tűzifának. Az emeleten, a bolt feletti keskeny bérelt szobában egy Wei Chen nevű kínai munkás ült két másik vasúti munkással, és hallgatták, ahogy a szél visszafelé fújja a füstöt a kályhacsövön. Augusztusban segített Eleanornak a gerincgerendát felszerelni, miután három helyi férfi nem volt hajlandó fizetni neki egynapi bért – előítéletből, büszkeségből, vagy abból az egyszerű határvidéki szokásból, hogy alábecsülnek egy özvegyet. Wei egész nyáron tanulmányozta a projektjét, egy kézműves gyanakvása lassan csodálattá változott.

„Az amerikaiak szerint a furcsa butaságot jelent” – mondta neki egyszer, miközben fűrészport törölgetett az alkarjáról.

„És te?” – kérdezte.

„Szerintem a „furcsa” azt jelenti, hogy valaki figyelt.”

A gondolat visszatért Eleanorhoz, miközben fenyőforgáccsal fűtötte a kályhát, és azon tűnődött, vajon ő és a kislány jól vannak-e a vihar közepette.

Többet is tettek, mint jól. Megtartották magukat.

Péntek reggel, amikor a hőmérséklet odakint majdnem negyven fok alá süllyedt, Lucy megkérdezte, hogy az időjárás megölhet-e egy embert reggeli előtt.

„Igen” – mondta Eleanor –, „mert a gyerekek megérdemlik a koruknak megfelelő igazságot. Úgy néznek szembe vele, hogy nincs rá szükségük.”

Lucy elgondolkodott rajta. „Mi lenne, ha ott maradnának, ahol kellene?”

„Akkor az idő unalmassá válik, és elmegy.”

A kislány erre elmosolyodott, és Eleanor megkönnyebbült. Mégis, miután Lucy visszatért a rongybabájához, Eleanor sokáig állt, egyik kezét a kandallón nyugtatva, és hallgatózott. A vihar hangvétele megváltozott. Most már nemcsak az erőszakot ismerte fel, hanem a mintázatot is. Ez nem egy átmeneti szeszély volt. A hideg úgy kúszott be, mint egy hitelező.

Gondolt a távolságra Caleb és a fáskamrája között. Ruth történetére gondolt a férfiról, aki két épület között megfagyott. Minden egyes viccre gondolt, amit júniusban az ő kárára elsütöttek.