Elmesélte, hogy órákig ott ült mellette. Verseket olvasott fel egy régi kötetből. Megfésülte a haját, pont úgy, ahogy anyukám szerette, lassan és óvatosan. Beszélt neki az időjárásról, a kinti madarakról, apró, hétköznapi dolgokról, mintha anyukám minden szót értene.

„Nem maradhatott egyedül” ismételte, szinte suttogva.

Ott tört ki belőlem minden. A bűntudat és a gyász egyszerre csapott össze. Ez az idegen ember megadta neki azt, amitől én a legjobban féltem, hogy a végén nem tudok megadni, a jelenlétet.

Hónapokkal később, amikor átnéztem anyukám holmiját, találtam egy vékony füzetet a fiók mélyén. Korábban sosem láttam. A kézírás nem az övé volt.

Rövid bejegyzések voltak benne, dátummal, gondosan vezetve. A gondozó írta őket.

„Szereti a régi szerelmes dalokat.”

„Mosolyog, ha fésülöm a haját.”

„Ma nyugtalan volt, de megnyugodott, amikor olvastam neki.”

Oldalról oldalra apró pillanatokat őrzött meg, amikről lemaradtam. A bizonyítékát annak, hogy anyukám még számított valakinek. Hogy még látták, még ismerték.