„A nővérem ma talált rám. Azt mondta, hogy hazudsz. Azt mondta, hogy bujkálsz. Hogy engem – a sötétségemet – használsz fel arra, hogy az árnyékban maradj. Mondd el az igazat. Ki vagy? És miért vagy ebben a kunyhóban egy nővel, akit magaddal kellett volna vinned?”

Hallotta, hogy mozog. Nem el tőle, hanem felé. A lábához térdelt, térdei tompa puffanással csapódtak a keményre döngölt padlóhoz. Megfogta a kezét. Remegtek.

„Orvos voltam” – suttogta.

Zainab elhúzódott, de erősen tartotta.

„Évekkel ezelőtt járvány volt a városban. Láz. Fiatal voltam, arrogáns. Azt hittem, mindenkit meg tudok gyógyítani. Addig dolgoztam, amíg delíriumba nem estem. Hibáztam, Zainab. Számítási hiba egy tinktúrában. Nem öltem meg egy idegent. Megöltem a tartományi kormányzó lányát. Egy lányt, aki nem idősebb nálad.”

Zainab érezte, ahogy a levegő elhagyja a szobát.

– Nem csak a címemet vették el – folytatta Yusha elcsukló hangon. – Felgyújtották a házamat. Halottnak nyilvánítottak a világ számára. Koldus lettem, mert ez volt az egyetlen módja az eltűnésnek. Elmentem a mecsetbe, hogy megtaláljam a módját a lassú halálnak. De aztán jött az apád. Egy „haszontalan” lányról beszélt. Egy „átok” lányról.

Zainab kezét az arcához szorította. Zainab érezte a könnyek nedvességét – nem az övéit, hanem az övéit.

– Nem azért vittelek el, mert fizettek nekem, Zainab. Azért vittelek el, mert miközben leírtalak, rájöttem, hogy hasonlítunk egymásra. Mindketten szellemek voltunk. Azt gondoltam… azt gondoltam, ha megvédhetlek, ha megmutathatom neked a világot a szavaimon keresztül, talán visszaszerezhetem a lelkemet. De aztán beleszerettem a szellembe. És ez soha nem volt része a tervnek.

Zainab dermedten ült. Az árulás ott volt, igen – a személyazonosságának hazugsága –, de egy sokkal fájdalmasabb igazság burkában rejtőzött. Nem a sors koldusa volt; választása szerint koldus volt, egy önként vállalt purgatóriumban élő ember.

– A tűz – suttogta. – Aminah említett egy tüzet.

– A múltam ég – mondta. – Semmim sem maradt abból az emberből, Zainab. Csak a gyógyítás tudása. Titokban kezeltem a betegeket a faluban éjszaka. Innen jött a plusz réz. Így vettem a gyógyszeredet a múlt héten.

Zainab kinyújtotta a kezét, remegő ujjakkal simogatta az arcának körvonalait. Megtalálta az orrnyergét, az arcán lévő beesett részeket, a szemében lévő nedvességet. Nem az a szörnyeteg volt, akit a nővére leírt. Egy ember volt, akit összetört saját embersége, és aki megpróbálja összerakni múltja töredékeit az övével.

– El kellett volna mondanod – mondta.

– Attól féltem, hogy ha tudnád, hogy orvos vagyok, megkérnél, hogy javítsam meg azt az egy dolgot, amit nem tudok – nyögte ki. „Nem adhatom oda a látásodat, Zainab. Csak az életemet adhatom neked.”

A szobában meginogtak a feszültségek. Zainab magához húzta, és arcát a tarkójába temette. A kunyhó kicsi volt, a falak vékonyak, a kinti világ pedig kegyetlen, de a vihar közepette már nem voltak szellemek.

Évek teltek el.

A „Vak lány és a koldus” története legendává vált a faluban, bár a befejezés idővel változott. Az emberek észrevették, hogy a folyóparton álló kis kunyhó átalakult. Most egy kőház volt, amelyet egy olyan illatos kert vett körül, hogy pusztán az illatával át lehetett kelni rajta.

Felfedezték, hogy a „koldus” valójában egy gyógyító, akinek a kezei jobban csillapítják a lázat, mint bármelyik drága sebész a városban. És észrevették, hogy a vak nő olyan kecsességgel jár, hogy úgy tűnt, olyan dolgokat is lát, amiket mások figyelmen kívül hagytak.

Egy őszi délután egy hintó állt meg a kőház előtt. Malik, megöregedett és saját keserűségétől elgyötörve, kiszállt belőle. A sorsa megváltozott; A többi lánya olyan férfiakhoz ment feleségül, akik kiszipolyozták őt, és a vagyonát rendezték. Azért jött, hogy megtalálja a „dolgot”, amit eldobott, abban a reményben, hogy talál egy helyet, ahol lehajthatja a fejét.

Zainabot a kertben találta, amint gyakorlott könnyedséggel kosarat font.

„Zainab” – krákogta, először használva a nevét.

Zainab megállt, és a hang felé billentette a fejét. Nem állt fel. Nem mosolygott. Csak hallgatta a férfi ziháló légzését, egy olyan férfi hangját, aki végre felismerte annak értékét, amit eldobott.

„A koldus eltűnt” – mondta halkan. „És a vak lány meghalt.”

Tovább a következő oldalra.