– Hogy érted ezt? – kérdezte Malik remegő hangon.

– Most már más emberek vagyunk – mondta, felállva. Nem kellett sétabot. Könnyed magabiztossággal navigált a levendula- és rozmaringsorok között. – Egy világot építettünk a tőlünk kapott maradékból. Semmit sem adtál nekünk, pedig ez volt a legtermékenyebb föld, amit csak kívánhattunk volna.

Yusha megjelent az ajtóban, haja ezüstös volt a halántékánál, tekintete merev. Nem úgy nézett ki, mint egy koldus, sem mint egy kegyvesztett orvos. Úgy nézett ki, mint egy otthon maradt ember.

– Maradhat a fészerben – mondta Zainab Yushának, hangja mentes volt a rosszindulattól, csak hideg, tiszta együttérzést sugárzott. – Etesd meg. Adj neki egy takarót. Bánj vele azzal a kedvességgel, amit soha nem adott nekünk.

Visszafordult a ház felé, keze tévedhetetlen pontossággal megtalálta Yusha kezét.

Ahogy beléptek, és otthagyták a megtört öregembert a kertben, a nap kezdett lenyugodni. Mindenki más számára ez egy rutinszerű fényváltás volt. Zainab számára azonban a hűvös szellő érzése az arcán, az éjszaka nyíló kankalinok illata és a kéz szilárd, szilárd súlya jelentette a nyugalmát.

Nem látta a fényt, de életében először nem volt sötétben.

A folyóparti kőház menedékké vált, egy olyan hellyé, ahol a levegő levendulaillatú, és a hegyi patak lágy zümmögése állandó, ritmikus lüktetést biztosított. Yusha számára azonban a béke egy törékeny üvegszobor volt. Tudta, hogy az ő nagyságrendű titkai – egy halott orvos feltámasztása a falu gyógyítójaként – nem maradhatnak örökre eltemetve.

A változás egy olyan éjszakán kezdődött, amikor a szél szokatlan, őrült erővel tépte a spalettákat. Zainab a kandalló mellett ült, érzékeny fülei egy viharhoz nem kapcsolódó hangot fogtak fel: a vaskerekes kerekek ritmikus csattogását és a határaikon túlra kényszerített lovak nehéz, erőltetett légzését.

– Valaki jön – mondta, hangja áthatolt a tűz ropogásán. Felállt, keze ösztönösen megtalálta a kis ezüstkés nyelét, amit a fűszernövények aprítására tartott – és az árnyékokat, amiket még mindig élete peremén érzett.

Egy mennydörgő kopogás megremegtette a nehéz tölgyfaajtót.

Yusha a bejárathoz ment, arca megkeményedett, és egykori orvosának maszkja lett. Kinyitotta, és egy jeges esőben ázott férfit talált, aki királyi hírvivő sáros egyenruháját viselte. Mögötte egy fekete hintó remegett, lámpái úgy pislákoltak, mint a haldokló csillagok.

– Azt az embert keresem, aki megjavítja, amit mások kidobnak – zihálta a hírvivő, tekintete a meleg házikó belsejére siklott. – Azt mondják a városban, hogy itt egy szellem él. Egy szellem, isteni kezű.

Yusha ereiben meghűlt a vér. – Egy koldust keresel. Én egy egyszerű ember vagyok.

– Egy egyszerű ember nem végez koponya-trepanációt egy favágó fián, hogy megmentse az életét – vágott vissza a hírnök, előrelépve. – A gazdám a hintóban van. Haldoklik. Ha az utolsó lélegzetét az ajtódnál veszi, ez a ház napkelte előtt hamuvá válik.

Zainab Jusa mellé lépett, kezét a karjára tette. Érezte a férfi pulzusának kétségbeesett lüktetését. – Ki az úr? – kérdezte nyugodt és hideg hangon.

– A kormányzó fia – suttogta a hírnök. – Annak a lánynak a testvére, aki a Nagy Tűzvészben meghalt.

Folytatás a következő oldalon.