„A nővérem ma talált rám. Azt mondta, hazudsz. Azt mondta, bujkálsz. Hogy engem – a sötétségemet – használsz fel arra, hogy elrejtsd magad. Mondd el az igazat. Ki vagy? És miért vagy ebben a faházban egy nővel, akit állítólag el kellett volna rabolnod?”

Hallotta, hogy a férfi megmozdul. Nem el tőle, hanem felé. Letérdelt elé, térdei tompán dübörögtek a kemény földön. Megfogta a kezét. Remegtek.

„Orvos voltam” – suttogta.

Zainab hátrahőkölt, de a férfi szorosan magához ölelte.

„Évekkel ezelőtt járvány volt a városban. Lázas betegség. Fiatal és arrogáns voltam. Azt hittem, mindenkit meg tudok gyógyítani. A csontjaimig dolgoztam. Hibáztam, Zainab. Számítási hiba a tinktúrával. Nem öltem meg egy idegent. Megöltem a tartományi kormányzó lányát. Egy lányt, aki nem idősebb nálad.”

Zainab érezte, hogy a levegő kiáramlik a szobából.

– Nem csak a címemtől fosztottak meg – folytatta Yusha elcsukló hangon. – Felgyújtották a házamat. Halottnak nyilvánítottak. Koldus lettem, mert ez volt az egyetlen módja az eltűnésnek. Elmentem a mecsetbe, hogy megtaláljam a módját a lassú halálnak. De aztán jött az apád. Egy „haszontalan” lányról beszélt. Egy „átok” lányról.

Zainab kezét az arcához szorította. Zainab érezte a könnyek nedvességét – nem a sajátját, hanem az övéit.

– Nem a pénzért vittelek magammal, Zainab. Azért vittelek magammal, mert amikor leírt téged, rájöttem, hogy hasonlítunk egymásra. Mindketten szellemek voltunk. Azt gondoltam… azt gondoltam, ha meg tudlak védeni, ha meg tudom mutatni neked a világot a szavaimmal, talán visszaszerezhetem a lelkemet. De aztán beleszerettem a szellembe. És ez soha nem volt része a tervnek.

Zainab dermedten ült. Az árulás ott volt, igen – a hazugság a kilétéről –, de egy sokkal fájdalmasabb igazságba ágyazódott. Nem a sors tette koldussá; ő választotta, egy önként vállalt purgatóriumban élő férfit.

– A tűz – suttogta. – Aminah említett egy tüzet.

– A múltam ég – mondta. – Semmi sem maradt abból az emberből, Zainab. Csak a gyógyítás tudása. Titokban kezeltem a betegeket a faluban éjszaka. Innen jött a plusz réz. Így vettem a gyógyszeredet a múlt héten.

Zainab kinyújtotta a kezét, remegő ujjakkal simogatta az arcának körvonalait. Megtalálta az orrnyergét, az arcán a beesett részeket, a szemében a könnyeket. Nem az a szörnyeteg volt, akit a nővére leírt. Egy férfi volt, akit megtört a saját embersége, és most próbálja összerakni az övével.

– Ezt el kellett volna mondanod – mondta.

– Attól féltem, hogy ha tudnád, hogy orvos vagyok, megkérnél, hogy gyógyítsam meg azt az egy dolgot, amit én nem tudok meggyógyítani – sikerült kinyögnie az érzelmektől elcsukló hangon. „Nem adhatom vissza a látásodat, Zainab. Csak az életemet adhatom neked.”

A szobában lévő feszültség oldódott. Zainab közelebb húzta, és arcát a tarkójába temette. A kunyhó kicsi volt, a falak vékonyak, a kinti világ kegyetlen, mégis a vihar közepette már nem voltak szellemek.

Évek teltek el.

A „vak lány és a koldus” története legendává vált a faluban, bár a vége idővel változott. Az emberek észrevették, hogy a folyóparton álló kis kunyhó átalakult. Most egy kőház volt, amelyet egy illatos kert vett körül, hogy pusztán az illat alapján is el lehetett tájékozódni.

Rájöttek, hogy a „koldus” valójában egy gyógyító, akinek a kezei jobban tudják csillapítani a lázat, mint bármelyik drága sebész a városban. És észrevették, hogy a vak nő olyan kecsességgel jár, hogy úgy tűnt, mintha mások elől rejtett dolgokat látna.

Egy őszi délután egy hintó állt meg a kőház előtt. Malik, öreg és saját keserűségétől megviselt, kiszállt belőle. A sorsa megváltozott; többi lánya olyan férfiakhoz ment feleségül, akik anyagilag kimerítették, és a hagyatéka is hagyatéki eljárás alatt állt. Azért jött, hogy megtalálja azt a „dolgot”, amit egykor eldobott, és remélte, hogy talál egy helyet, ahol megpihenhet.

Zainabot a kertben találta, amint gyakorlott könnyedséggel kosarat font.

„Zainab” – krákogta, először használva a nevét.

Zainab megállt, és a hang felé billentette a fejét. Nem kelt fel. Nem mosolygott. Csak hallgatta a férfi szakadozott légzését, egy olyan férfi légzését, aki végre felismerte annak értékét, amit eldobott.

„A koldus elment” – mondta.